Örömöt vittünk az otthonok lakóinak
A karácsonyi vakációban mi, a Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpont hetedikesei és osztályfőnökünk, Koczinger Éva tanárnő, meglátogattuk a nagykárolyi szellemi fogyatékosotthon és a mezőfényi idősotthon lakóit.
Tettük ezt annál inkább, mert Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök úr advent kezdetével meghírdette a szeretetszolgálat évét. Igazgatónk Ádámkó István búzdított minden osztályt, hogy idén minél aktívabban vegyünk részt a szeretetszolgálat gyakorlásában. A mi osztályunk első ötletként az örömszerzést választotta, azt, hogy színt vigyünk a társadalom talán legkiszolgáltatotabbjainak életébe, akik nem mások,mint a fogyatékosok és az idősek. Mindkét helyen az igazgatónő, Szeibel Tünde fogadott minket.
Első megállóra a teremi úti Szt. Anna Fogyatékosotthonnál került sor, ahol kántálással és ajándékokkal örvendeztettük meg a gondozottakat és a gondozókat egyaránt. Sokunkat megdöbbentett a tény, hogy mennyire tele volt az otthon mindenféle korúakkal, és mennyire másokra utaltak az ottlakók. Hiányzott nekik a simogatás. Nem is tudjuk megmondani, hogy mennyire voltak tudatában, hogy mi történik körülöttük, de mi már attól is boldogok voltunk, hogy sokak szemében az öröm, a boldogság fénye csillant, sőt, amit én a legnagyobb viszontajándéknak tartok, volt olyan is,aki velünk énekelt egy-egy közismert karácsonyi éneket.
Mezőfényre menet azon gondolkodtam, hogy miért is vannak öregotthonok? Vannak olyan esetek, ahol csak ez a megoldás létezik, mert a lakásában nem tudja az illető magát ellátni, nincsenek hozzátartozói, és ráadásul nem szorul kórházra sem. Sok idős ember mesélte már nekem, hogy hiába van gyermeke, unokája, dédunokája, mégis egyedül érzi magát. Itt most nem az otthonban lakó nénikről és bácsikról beszélek, hisz ők nincsenek egyedül, mert itt sokan élnek együtt. Még rokonaik is látogatják őket, mikor hazalátogatnak. Addig is élteti őket a szobáikat betöltő sok fénykép, ünnepnapi üdvözlet, levél, melyet naponta többször is elolvasnak. Az otthon igyekszik számukra a hiányzó családot pótolni.
Látogatásunk szentmisével kezdődött, melyet iskolánk spirituálisa, Ft. Egeli Ferenc atya tartott. Örömteli találkozás volt ez, mert sugárzott mindannyiunk arca. Annak ellenére, hogy a lakók között sok olyan volt, aki nem tudott felállni a székéből, vagy nehezen hallott vagy látott, ez mégsem akadályozta meg őket, hogy bekapcsolódjanak énekeinkbe.
Nem vesztegették az idejüket a téli vakációban a diákok
Lehet, hogy egyszer mi is megöregszünk. Nagyon szép volt ez az otthon. Igazi otthon a szó valódi értelmében, de én, ha választhatok, a családom körében szeretnék megöregedni. Nehéz volt látni a fájdalmat, betegséget, magányt, megtört tekinteteket, ám szerencsére az együttimádkozással és a kántálással sikerült mosolyt és örömkönnyeket csalni az idős arcokra. A szentmise után előadtuk kis karácsonyi műsorunkat, mely versekből, énekekből állt. Előadásunk után az otthon egyik lakója, Etel néni elszavalt egy szép, hosszú verset, amely után meghívtak minket, hogy látogassuk meg őket szobáikban. A kántálásért cserébe mindenféle finomsággal kínáltak minket, közben elbeszélgettünk a nénikkel, bácsikkal, és ők bizalommal meséltek életükről. Ez a bizalom minket is felszabadított. Már nem puszta udvariasságból hallgattuk meg történeteiket, hanem tényleg kezdett érdelelni minket. Míg az otthon lakói ebédeltek, az otthon rólunk is gondoskodott több tál kimondhatatlanul finom beiglival.
A magunkkal hozott narancsból, az általunk készített karácsonyi emlékkártyából mindenkinek jutott. Különösen örültek a Szentlélek Plébánia Ajándék című újságjának. Tudom, ez nem valami sok, ők mégis boldogok voltak. Meséltek nekünk, kezükben forgatva a narancsot, meséltek, miközben szemükben furcsa, élettel teli tűz égett. Csodáltam őket, hogy zokszó nélkül tűrik szenvedéseiket, pedig sokuknak betegség súlya alatt görnyed válluk. Szeretetüket abból is éreztük, hogy a 80-on felüli Margit néninek volt gondja arra, hogy nekünk leseperje a lépcsőről a havat, nehogy megcsússzunk.. Nem minden ember képes erre.
Még egy utolsó öleléssel elbúcsúztunk minden lakótól és az otthon munkatársaitól. Úgy láttuk, hogy mérhetetlenül boldogok voltak, hisz megfáradt, öregszívük fölött egy pajkos, vidám, fiatal szív dobogását érezhették.
